Huhhh … Nem lesz egyszerű. Főleg, mert őszinte embernek tartom magam, olyannak, akinek nincs titkolni valója… “Vallomást” tenni nekem nem is tudom milyen érzés … olyan, mintha titkolnék bármit is.
1. Néha megingok a saját vágyaimmal kapcsolatban. Ha pl. belegondolok néha, hogy mit is kell munkaként végeznem, mindig arra jutok hogy borzalmas dolog. Mégis, amikor benne vagyok a munkában, azon kapom magam hogy akkora a lendületem és úgy “élvezem”, hogy szinte elállíthatatlan vagyok. Utána is még ugrándozok is talán. Igaz, ehhez kellenes a hihetetlen sikerélmények, mert bizony volt olyan nap, amikor a gyerekjólétinél voltam, hogy jó pár napig szinte a depresszió kerülgetett …
2. Baromira nincs önbizalmam. Soha nem is volt. Néha vannak apró szikrák, de ennyi. Hiába dolgozom azon, hogy legalább “alapjáraton” legyen valamennyi, eddig minden próbálkozásom sikertelen…
3. Állati “bénázós” vagyok, szinte mindig bénázom. Ha valaki képes felbukni a saját lábában, akkor az én vagyok… Ha valaki nem képes egy viccet elmesélni, mert végig röhögi, na, az is én vagyok… Ha valaki képes szinte minden egyes alkalommal belevágni a fejét a (távolsági) buszon lévő kapaszkodókba, na az is én vagyok (a legjobb, amikor direkt olyan helyre ülök, ahol viszonylag magasabban van az üléshez képest, mégis mikor felállok a helyemről, tuti hogy BAMM, bevágom a fejem :S …)…
