Ez most egy kegyetlenül őszinte történet lesz. Rólam. Hogy miért.

Azt hiszem az én történetem is az a tipikus történet, mint minden más “kövér lányé”. Én se voltam sosem egy “Twiggy”, pedig volt kockás hasam és kiugró csípőcsontjaim is. Kiskoromban mindenféle mozgást kipróbáltam, végül az úszásnál cövekeltem le. Szerettem, mert nem izzadtam meg benne (legalábbis nem éreztem). Akkoriban rengeteg energiám és rengeteg erőm volt. Az uszoda a város másik felében volt, de nem volt gond elbiciklizni oda, edzeni 1-1,5 órát, majd hazabiciklizni. Így visszatekintve az az érzésem, hogy meg se kottyant.

Aztán a középiskolában mindenféle önértékelési probléma miatt abbahagytam az úszást. Egyszerűen nem akartam magam fürdőruhában illetni-billetni, mert én is ugyanolyan gátlásos, mindenféle téveszmékkel ellátott tini voltam, mint nagyjából bárki más. Ekkor 72, 75 kiló voltam, 178 centisen. A csontjaim szerintem háromszor vastagabbak, mint egy átlagos emberé, soha nem is tört el semmim. Ha valaki azt olvassa, hogy egy nő az interneten arról mesél, hogy 70 kiló feletti és “vékony”, akkor azt gondolja, hogy aki ezt írja az megzakkant. Mert a nő csakis 55-60 kilósan lehet szép, vékony és persze boldog. Hát, én 75 kilósan voltam ennyi (komplexusos tiniként boldog mondjuk nem voltam).

Nagyjából tinikoromban kezdtem el hízni is. Persze a fiúk miatt. Mert hát mondom, komplexusos tini voltam, tele önértékelési problémával, alacsony önbizalommal és folyton visszajelzéseket, megerősítéseket kerestem. Szóval, ahogy mondom, a fiúk tehetnek mindenről. Mert hát szerelmes voltam. Állandóan. Valakibe muszáj volt, akár viszonzásra talált a vonzalom, akár nem. Ha viszonzásra talált, az volt a jobbik eset, mert ideig-óráig legalább boldog voltam, de mint azt jól tudjuk a tiniszerelmek tiszavirág életűek, így egy-egy szakítás után jött a “boldogságkeresés” és vigaszkeresés. Naná, hogy édességben. Akkor híztam meg hirtelen nagyon gyorsan, amikor 17 éves koromban szakítottam addigi életem egyik nagy szerelmével, és amit olyan nehezen tudtam feldolgozni, hogy vagy egy hónapig naponta ettem meg egy epres-joghurtos Milkát és egy sajtos Pombart (igen, naponta egy teljes tábla és egy teljes zacskó, csoda hogy ott akkor nem haltam meg ennyi egészségtelen dologtól…). Mert valamiért úgy éreztem, hogy ez kell ahhoz, hogy vigaszt leljek.

Aztán, ahogy teltek-múltak az évek egyre kevesebbet mozogtam és egyre többet ettem, persze főleg édességeket. Mikor az egyetemre mentem már közel 90 kiló voltam, de még ekkor sem éreztem magam “kövérnek”. Éreztem, hogy nem vagyok vékony, és hogy “puha” vagyok, de kövérnek nem éreztem magam. Csóró egyetemistaként az étkezésre nem nagyon tudtam odafigyelni, a legolcsóbb mirelit pizza (200 forintba került) és a legolcsóbb sajttal töltött rántotthús (alapáron 999-ért adták, de akciósan volt, hogy 699 is volt, és nagyjából 8 db “hús” volt benne), hogy olyan borzalmakat ne is említsek, mint a krumplipüré por és a tésztaleves került általában a tányéromra (meg persze csoki, chips és mindenféle olcsó alkohol, amikre rossz visszagondolni is), hogy a töménytelen mennyiségű energiaitalt már ne is említsem, amit így utólag állatira szégyellek. Mai fejjel legszívesebben visszamennék 10 évvel ezelőtti önmagamhoz és jól pofán ütném, hogy ennyi, de ennyi merényletet elkövetett a saját teste ellen. Az energiaitalokról egyébként az szoktatott le, hogy egyszer úgy éreztem egy reggeli kávé után, hogy az nem adott nekem elég energiát és bevertem közvetlenül utána egy energiaitalt. Akkor ott, életemben először (és szerencsére eddig utoljára) pánikrohamom volt, amit soha többé nem szeretnék megtapasztalni.

Nagyjából az első vagy második félévben megjelent nálam a laktózérzékenység is, amit épp egy reggeli tejeskávé után tapasztaltam meg. A tejet önmagában soha nem szerettem, kakaót is ritkán ittam (gyerekként is), inkább a joghurtok, sajtok és túrórudik voltak nálam a nagy kedvencek. Aztán a második, harmadik tejeskávé utáni rosszullét elgondolkodtatott, utánanéztem a tüneteimnek a neten (kivételesen nem az volt, hogy halálos beteg vagyok, bár a bélpolip is felmerült esetleges betegségként), és azóta tudom, hogy gondom van a laktóz feldolgozásával.

Az egyetem alatt két félévet el kellett töltenünk valamilyen sporttevékenységben (lényegében két félévig kötelező volt a heti 1,5 óra tesi). Először floorballt választottam, és hosszú idő után újra megtapasztaltam, hogy milyen is élvezni egy sportot, majd a következő félévben fitness-kondicionálást, ami lényegében arról szólt, hogy lementünk az edzőterembe és ott a különböző gépeken edzettünk. Ez főleg arra volt jó, hogy megismerhettük a különböző gépek helyes használatát. Egyik lakótársnőmmel egy ideig el-eljártunk futni, aztán én külön is párszor, de mivel sosem volt hirtelen nagy eredmény, amit akkor azt hittem, hogy jönnie kell, így abbahagytam (most megint visszamennék az időben és jól pofáncsapnám magam legszívesebben). 95 kiló voltam, amikor átvettem az első diplomám.

Akkor kezdtem el érezni, hogy valami nem jó. Nagyjából plusz 15-20 kiló volt rajtam, és nem éreztem jól magamat a bőrömben. Akkor volt az az ominózus pillanat is, amikor a nagynéném édesanyja (aki fül-orr-gégész orvos volt, csak már nyugdíjas) elmesélte, hogy egyszer beszélgetett egy korboncnok barátjával, és az azt mondta neki, hogy “már a hullák sem úgy bomlanak mint régen” – ennek oka pedig a rengeteg mesterséges ízfokozó, mindenféle granulátum és persze rengeteg e-szám, amik manapság az ételeinkben vannak. Ekkortájt döntöttem el azt, hogy változtatni fogok az étkezésemen, “kipucolom” amit az egyetemi évek alatt sikerült lenyelnem, mert biztos voltam és vagyok benne, hogy a sok “műanyag” nagyon nem tesz jót nekünk. Ekkor találtam rá a paleora és az angol oldalakon nagyon népszerű “clean eatingre”, amiknek irányelveit próbáltam magamévá tenni. Elkezdtem az első munkahelyemen dolgozni, mindennap biciklivel jártam, otthon még néha szobabicikliztem vagy legtrainereztem, és amint kezdett jó idő lenni kétnaponta elmentem futni. Mindezt azért csináltam, hogy jól érezzem magam a bőrömben – és sikerült is. Néhány hónap alatt 10 kilótól szabadultam meg és csodálatosan éreztem magam a bőrömben.

Aztán összeköltöztöztünk a Kedvessel, anyóséknál laktunk ketten. Elkezdtem a mesterszakomat, és minden nap elsétáltam az állomásra – ez napi egy órás séta volt. Sajnos ennyi volt a napi mozgásom, ugyanis a jó kis kondimat a kukába dobtam és abbahagytam a futást (faluban laktunk és hülyén éreztem magam, hogy mindenki engem néz, ahogy futkosok fel-alá, mint egy bolond). Az étkezésről is le kellett mondanom, hiszen nem kérhettem, hogy nekem külön főzzenek, más konyhájában én úgy gondolom, hogy nem illik nekem dirigálni. Szépen, lassan ismét felkúsztak a kilók, és megint visszatértek az egyetemista “szuperkaják”, mint a péksütemény, kóla és a társaik. A mesterdiplomámat 105 kilósan vettem át.

Újra elkezdtem dolgozni, és az új munkahelyi közeg olyan stresszes volt, hogy arról jobb nem is beszélni. Ekkortájt ismerkedtem meg a Szafis termékekkel, amikbe egyből beleszerettem, és mivel külön is költöztünk, így saját konyhát rendezhettem be, ahol megvalósíthattam a saját elképzeléseimet. Elkezdtett rendetlenkedni a fogam, így a diétám kezdete szinte adott volt – némi koplalással kezdtem, de utána szépen, fokozatosan kezdtem ráállni a reform és paleo kajákra. Külön nem mozogtam, csak annyit, amennyit a munkám miatt kellett (családokhoz való kijárkálás, Gyámhivibe való séátlás időnként), de kb. 3 hónap alatt lecsorgott 10 kiló. A kollégáim egyfolytában dícsértek, hogy milyen csinos vagyok. 90 kiló voltam, és megint jól éreztem magamat a bőrömben. Ám ekkor sötét felhők gyülekeztek és a három hónap letelte után úgy döntöttem, hogy unom a magamra sütést-főzést, unom, hogy nem tudok egy “jőízűt” enni, stb. Akkoriban nem találtam jó kenyérhelyettesítőt és úgy gondoltam, hogy jót enni csak kenyérrel lehet. Szóval, újra abbahagytam, újra a saját hülyeségem miatt.

Aztán munkahelyet váltottam. Ekkor nagyjából újra 100-105 kilót nyomtam, de megint nem éreztem magam kövérnek. Élveztem, hogy az új munkahelyem nyugodt, barátságos, és hogy mindenféle bolt és pékség található meg a közelében. Hogy nem kell hidegben, melegben sehová sem kijárni, hanem egész nap az iroda kényelmét élvezhetem. És ez egyenlő volt nálam a hízással. A reggeli péksütik, kólák, néhanapján csokik és chipsek, a teljesen mozgáshiányos élet megtette a hatását. Egy év alatt 113,8 kiló lettem. Ekkor azt mondtam, hogy oké, ez nem fasza nekem. Elkezdtem ismét a Szafis dolgokat sütögetni, de mellette persze ettem a chia magos zsemlét, a fitness bagettet és más boltban kapható borzalmakat, amiknek csak a nevei egészségesek. Ekkortájt sokszor éreztem, hogy fáj a csípőm, a talpam, a térdem, mikor éppen mi. Nem csoda, hiszen közel 30 kilónyi felesleget hordoztam magamon.

Ekkor lépett be az életembe a pilates. Két kolléganőm már korábban csinált pilates-kihívást, és az újba úgy döntöttek, hogy engem is bevesznek. Kicsit féltem, mert soha nem pilateseztem, bár volt egy rövidebb randevúm a jógával, de a pilatesről semmit sem tudtam (na jó, annyit igen, hogy Raj az Agymenőkben pilatesezik a sorozatban, és mindig hívja Howardot is). Aztán elkezdtem egy 7 napos pilates kihívást, és szerelem volt első látásra. Vagyis első 10 perces edzésre. Kellemesen átmozgatott, éreztem, hogy dolgoznak az izmaim, DE! nem izzadtam meg, és mint izzadni-utáló ez egy hihetetlenül fontos szempont volt számomra. Rájöttem, hogy van pár közös pontja a jógával, de annyira talán nem spirituális, így még könnyebben emészthető mindenki számára. Éreztem az első pár videó után, hogy mennyit használ a testemnek – visszatért belém az életerő, és a kezdeti napi egy videókból 1-1,5 hónap után már két videó lett (kivéve a lusti napokon, amikor szkippelek).

Egyik nap az egyik kollégám megkérdezte – oké, hogy veszem meg sütöm a paleo, reform dolgokat, de ha megeszem a reggeli három kiflit, akkor az a kettő nem oltja ki egymást? Megdöbbentem, hogy milyen önámításban éltem. Dehogynem. Elég volt ez az ártatlannak szánt kérdés, és eldöntöttem – változtatni fogok, változtatni akarok. Azért, hogy egészségesebb legyek, azért, hogy kiegyensúlyozottabb legyek. Az, ha lefogyok csak kellemes mellékhatás lesz.

2018. novembere volt ekkor. Itt kezdődött el igazán az én utam.