Mikor kicsi voltam, nagyon sokáig tanárnéni szerettem volna lenni. Mókás így visszagondolva, de sokat álmodoztam róla, hogy majd mit és hogyan fogok magyarázni a kicsiknek, akik majd “Petra néninek” fognak hívni – és rájöttem, hogy nem szeretem ha a “néni” ott van a nevem mögött (főleg nem 7-8 évesen XD).
Mikor idősebb lettem, kis ideig szerettem volna színésznő, énekesnő meg minden ilyen hasonló lenni, amikről a tinik álmodnak 😀 , majd valahogy legvégül kilukadtam az angol és magyar tanárnál. A magyarnál azt találtam ki, hogy én nyelvtant nem fogok tanítani, csak irodalmat X) … Logic. Arról álmodoztam, hogy majd a nyári / kötelező olvasmányokat úgy fogom kiosztani, hogy mindenkinek a személyiségének megfelelő könyvet fog kapni, amit fel kell dolgoznia és be kell majd mutatnia. No, igen, én olyan “tökéletes” tanár szerettem volna lenni, hihetetlenül jól ismeri a diákjait, nem pedig csak felszínesen.
Néhány év elteltével arra jutottam (épp akkortájt “verték szét” a tanárképzést, amitől teljesen elment a kedvem végül … de azért ha majd visszaáll a “régi rend”, lehet Petra megpróbálkozik a tanári pályával is 🙂 ), hogy nem kell nekem tanárnak lennem ahhoz, hogy könyvekkel foglalkozhassak. Könyvtáros szerettem volna lenni. No, nem az a “vén banya” könyvtáros, aki ül szigorúan a könyvtár közepén, és bárki meg mer pisszenni, azt jól le “pssszt!”-özi 😀 (van ilyen magyar szó?), hanem olyan, aki sokat mosolyog, és aki betér azt megpróbálja a könyvek erejével “meggyógyítani”. Borzalmasan idealista voltam akkor (és még most is, bár már csökkent a mértéke).
Bár a könyvek szeretete még mindig bennem van, valahogy a gimnázium közepétől fogva (bár az már nem gyermekkor…) már csak a gyermekvédelem érdekelt. Nagyon sokáig szerettem volna szociális munkás lenni (hagyományosan ugye ők dolgoznak a szociális ellátórendszerben), de azt a szüleim ellenezték a szociális munka rengeteg negatív töltete miatt. Mikor a továbbtanuláshoz jutottunk el, anyám és apám leültetett. Anyám azt mondta, bármi lehetek, de tanár vagy tanító nem (mindketten tanárok ugyebár, tudják mennyi szívással jár a meló), apám pedig azt mondta, hogy bármi lehetek, de szociális munkás nem. Bólintottam, majd csak ennyit mondtam “Akkor szociálpedagógus leszek”. Ez se nem egyik, se nem másik, mégis mindkettő. És ez volt az a szak, ami ellen egyiküknek sem volt kifogása (főleg, mivel nagyon friss szakma, itt Szegeden, 4 éve van, magyarul mi voltunk a 2. évfolyam, akiket erre képeztek).
Így jutottam el hát én oda, hogy a felvételi jelentkezéskor első helyen a szociálpedagógiát, második helyen a könyvtár informatikát, harmadik helyen meg valami nem tudom mit jelöltem be, amit apám talált, mondván hogy “ez is jó lenne”. Végül felvettek az első helyre (főleg hogy majdnem 100 ponttal lett többem mint a ponthatár volt), így lettem én szociálpedagógus 🙂