Közzétéve:

Hangulat és ékszerek – avagy hogy lett öt medálból egy?

20150917_143800

Biztos ti is észrevettétek már magatokon, hogy az hogy milyen hangulatotok van, borzalmasan meg tudja változtatni az egész napotokat, de legalább a délelőttötökre / délutánotokra hatással van. Nos, ez nálam sincs másképp, főleg hogy szerintem egy borzalmas hangulatember vagyok (saját megállapításom szerint legalábbis, szerencsére mások még nem vágták a fejemhez ^^” …). Most, hogy a legnagyobb őszi melegben sikerült lebetegednem, ez úgy érzem, hogy még jobban kiütközik rajtam, főleg hogy a “munkát” betegség mellett sem hanyagolom (magyarul: készülnek az ékszerek ^^). Viszont néha ez nem biztos, hogy egy jó ötlet – egy rövidke történetet olvashattok az alábbiakban.

A tegnapi és a mai események után kicsit elgondolkodtam. Rendben van az, hogy egy ötlet már napok, hetek, esetleg hónapok óta a fejemben van (sokszor van úgy, hogy egy jó ötlet megszületik, de valahogy nincs rá időm – vagy épp kedvem – megvalósítani, és csak tolódik a kivitelezés), de ritkán van úgy hogy egy elképzelt dolgot nem viszek véghez. Magyarán, ha megálmodtam egy ékszert, bármilyenről is legyen szó, előbb utóbb azt véghez fogom vinni, akkor is ha a megálmodás és a megvalósítás között akár egy év eltelhet, nekem nem számít 🙂 .

Ám a tegnapi dolgozásom mára beért eredeménye – aminek apropóján született ez a bejegyzés – végképp elgondolkodtatott. Tegnap ugyanis szerettem volna 5 üveglencsés medált készíteni, ami nálam ugyebár eképp néz ki: megkeresem a képeket (ezeket most napokig, hetekig gyűjtögettem, hogy érdemes legyen kinyomtatni őket, mert egy képet minek nyomtassak ki, papírpazarlás), szépen beméretezem őket, majd kinyomtatom. Ezzel eddig nem is volt gond. A nyomtatás után mindig várok egy kicsit, hogy rendesen megszáradjon a festék a papíron, majd lelakkozom a képeket. Miután lakkozás közben egy óvatlan pillanatban kiborítottam a lakkot (szerencsére a papírra) már elgondolkodtam, hogy talán az univerzum így üzen, hogy tegyem ezt most félre kicsit. De persze én nemet mondtam erre, és amíg száradt a lakk, csináltam magamnak egy neocitránt (azzal kezdtem ugye, hogy sikerült lebetegednem…).

Szóval, ahogy jöttem vissza a nagy bögre gőzölgő Neocitránnal, egy akkorát tüsszentettem már belépve a szobába, hogy jó adagnyi tűzforró lötty ömlött a kezemre, a lábamra és persze a szőnyegre is… Azt hiszem, itt már tényleg az univerzum üzent nekem, hogy mostazonnal feküdtjek be az ágyba és pihenjek, de még persze most se vettem a fáradtságot, hogy dekódoljam üzenetét, szóval, laza káromkodássorozat eltolása és takarítás után visszaültem a munkaasztalhoz. Szépen beragasztóztam a lencséket, nagy műgonddal a helyükre igazítottam őket, majd szépen otthagytam éjszakára, ahogy azt szoktam.

Reggel (vagyis inkább fél11kor…) felkeltem, és persze első dolgom volt, hogy ránézzek a lencsékre. Hát, igen, elég lehangoló volt, amikor azt vettem észre, hogy az 5 lencséből 4 több milivel elmozdult, ami talán így elsőre nem hangzik olyan vészesnek, de ha azt nézzük, hogy 1,8 cm-ről, 2,5 cm-ről van szó, akkor érzékelhetjük, hogy ilyen arányoknál 3-4 mili bizony rengeteget számít. Alig mertem hinni a szememnek, hiszen ilyen sose fordult még elő velem… Összegezve a tegnapi eseményeket elég hamar leesett, hogy az univerzum így büntett meg azért, mert nem hallgattam rá…

Szóval, mit volt mit nem tenni, az ötödik medál kivételével fogtam magam, és mind a négy papíros lencsét szétszedtem, körömlakkba áztattam, körömmel kapartam, majd megint körömlakkal áztattam (mivel az ékszerragasztóm aceton alapú, így a körömlakkos megoldással nagyon szépen eltávolítható róla a papír, ha az elmozdult száradás közben, stb.). Szóval, fogtam magam, megnyitottam a tegnap elmentett doksit (talán megéreztem, hogy baj lesz, mert nagyon ritkán mentem el a méretezett nyomtatnivalót, a felhasznált képeket ellenben mindig), és az ötödik medál kivételével mindet újra kinyomtattam.

Őszintén megmondom, egyáltalán nem felemelő érzés újracsinálni valamit, amivel az előző  nap több órán át szórakoztál (méretezés, lakkozás, ragasztás, stb.), főleg, mert ezek a medálok most egytől-egyig olyanok, amik már régóta a fejemben vannak, és szerettem volna megvalósítani őket, hogy a soha véget nem érő “To-DIY-List”-ről pár tétel lekerüljön. Eléggé egy vazze-élmény volt, ezért muszáj volt kiírnom magamból 🙂 … (közben egyébként a 2.0-ás változatokon már szárad is a ragasztó a lencse alatt, drukkoljatok, hogy velük ne legyen már semmi gond ^^!)