Hát, ez az a nap, amin eléggé kiakadtam, és egyszerűen muszáj volt átírnom a feladatot. Eredetileg így hangott a mai napi kihívás: “Ha volt olyan idő, amikor véget akartál vetni az életednek, akkor nosza, őszintén írj róla” – magam sem tudom miért, de olyan mélységesen felháborítónak és elbagatelizálónak éreztem, főleg ezzel a “nosza” szócskával, hogy úgy döntöttem, ezt a feladatot átnevezem, mert így nem lehet ezt a témát megközelíteni.
Számomra a lelki problémák, a depresszió és a szuicid vágyak nagyon fontosak, pontosabban az ezekben lévő segítségnyújtás. Sok emberi elbagatelizálja ezt a kérdést, vagy azt mondja hogy ugyanmár, lesz ez még rosszabb is, vagy valami hasonló “jó tanácsot” ad, amivel igazából többet árt mint segít. Nagy gond az ilyen dolgokban, hogy ha az ember egy hullámvölgy alján van, akkor egyrészt beszűkül tudata, másrészt a “lesz majd jobb is” hozzászólásoktól inkább még boldogtalanabb lesz.
Végeztek egy nagyon érdekes kutatást, amiben azt állapították meg, hogy aki depresszióval küzd, az még depressziósabb lesz, ha boldog emberekről lát képeket, vagy valaki a saját boldogsággal traktálja (úgy érzi, hogy neki milyen rossz). Ám, ha “depressziós” zenét hallgat, vagy valami ilyen művet lát, olvas, akkor attól kicsit jobban lesz, ugyanis úgy érzi, hogy van aki megérti, és nem csak ő van alul, hanem más is. Ehhez tartozik még az is, hogy bár sokan a farcolást is bagatelizálják, amolyan feltűnési viszketettségnek vélik, mégis megállapították, hogy az öncsönkítások hátterében egy kémiai reakció áll – sok betegnél ugyanis a farcolás dopamintermeléssel, vagyis boldogsághormon-termeléssel járt együtt.
A mai farmatizált világunkban sokszor már csak gyógyszert írnak fel, valamilyen kedélyjavítót, holott szerintem egy hatásos terápia – bár hosszabb ideig tart -, de jóval kifizetődőbb, hiszen a gyógyszerek szedése szerintem nem jó megoldás. Kibeszélni a problémákat, azok megoldásán dolgozni jóval hasznosabb hosszútávon.
A depresszió és a szuicid gondolatok egyébként meglepően hétköznapinak számítanak, hiszen szigorú értelemben már az is annak számít, ha az ember elgondolkodik azon, hogy vajon mi lenne, ha ő meghalna – és ezzel a gondolattal szerintem nagyon sokan eljátszanak. Nagy gond egyébként, hogy egyrészt – ahogy azt már sokszor írtam – nagyon sokan komolytalanul kezelik, holott néhány kedves(ebb) szó, vagy csak egy kis megértés már sokat jelent egy-egy depressziós embernek. Teljesen kiakadtam anno azon, hogy olvastam a Lelkisegély Kék Vonalról, hogy egy fiatal srác felhívta, és olyan lekezelően beszéltek vele, hogy majdnem öngyilkos lett (holott ennek a vonalnak pont az ellenkezője lenne a célja…). Fontos tehát, hogy a megfelelő emberhez kerüljenek az ilyen emberek.
Azt mondom, hogy aki úgy érzi ilyen problémával küzd, az ne féljen szakemberhez fordulni, de sokszor már egy-egy baráti beszélgetés is sokat segíthet, a lényeg az, hogy ne tartsük magunkban, merjünk segítséget kérni! 🙂