Be kell valljam, nem sokszor nézek TV-t, maximum akkor, ha nincs ötletem hogy milyen filmet nézzek és azt akarom, hogy szóljon valami – vagy elalváshoz. Az nem nagyon szokott lenni, hogy Úristen, mindjárt 4 óra, kezdődik a kedvenc sorozatom!, sőt, fogalmam nincs a TV-műsorok beosztásáról, meg nem is szoktam nagyon figyelni. Két csatorna van, amit nézni szoktam – A Comedy Centrál és a Viasat History.
A History-n igazság szerint eléggé “mindenevő” vagyok, ugyanis érdekelnek a történelmi érdekességek, egyedül az Időutazó Csapatot nem szeretem, valahogy ők szakszerűtlennek tűnnek nekem… :-/
A Comedy-n is csak 1-2 műsort nem nézek csak, de igazán kedvenc két műsoromat itt adják.
Az első a Family Guy, de ezt már sokszor írtam. Tuti, hogy elcseszett egy humorom van, de nagyon bírom, nagyjából az összes részt láttam már, körülbelül 100x. Sokszor írtam már azt is, hogy azért bírom, mert hihetetlen iróniával közelít meg bizonyos kérdéseket, és lényegében egy görbe tükröt tart a világ elé. Néha annyira zseniálisan mutatnak be helyzeteket, hogy előfordul az is, hogy bizonyos társadalmi problémákat egy-egy Family Guy történettel, jelenettel illusztrálok, mert annyira jól meg tudják ragadni a lényeget. Az is igaz mondjuk, hogy sokszor csak az amerikai helyzetekre reflektál, mint sok más USA-beli műsor, ez is amerika-központú. Ha valakinek bejön ez a humor, nem idegesíti a családtagok életképtelensége, és ráadásul érzékeny a társadalmi problémákra, annak szerintem ez egy tökéletes műsor.
A másik TV-műsor, ami új kedvencnek számít, az a Brickleberry. Szintén rajzfilm, szintén Comedy Centrál, szintén amerikai, szintén nagyon beteg. De ez betegebb, mint a Family Guy, ezerszer. A Brickleberry egy nemzeti park dolgozóinak (elcseszett) mindennapjait mutatja be. A szereplők itt szintén életképtelenek, és mindenkinek megvan a maga defektusa. A történetek tele vannak morbid és fekete humorral, és a történetek néha már a gusztustalanság határait súrolják. A szituációs poénokhoz pedig adott minden – egy gerantofil néger, egy totál balfék állandó-hónap vadőre, egy nagydarab lezbi, aki persze szerelmes a lotyó vadőrtársnőjébe, és mindez megfejelve egy totál inkompetens főnökkel. Ja, és persze egy agresszív, nevelt medvével, aki inkább már ember, mint medve.
Aki ezeket a jellemzéseket elolvasva megpróbálja összerakni, hogy vajon milyen ember is lehetek, ha ilyen sorozatokat nézek, hát… 😀 Kicsit én is megijedtem most magamtól 😀 …
Egyébként, amikor a Nap bloggere voltam, akkor valaki kérdezte, hogy szoktam-e valamilyen krimi sorozatot nézni. Igazság szerint szoktam, de ha választanom kellene, akkor inkább valamelyik beteg rajzfilmet nézem – szimplán azért, mert az kikapcsol, a krimik meg elgondolkodtatnak, ami egy nehéz nap után már nem mindig megy jól. Két olyan “nyomozós” sorozat van, amit kiemelnék a hatalmas repertoárból, pedig szerintem nagyon nincs olyan nyomozós sorozat, amiből ne láttam volna egy jó pár évadot 🙂 …
Az első a Döglött akták, ami régi, elfeledett ügyekkel foglalkozik, 10-20-30, sőt időnként 50-60 éves ügyeket vesznek elő újra, és próbálják megoldani (persze mindig sikerül). Azért szeretem ezt a sorozatot, mert az emberi tényezőre fókuszál, soha nem a tárgyi bizonyítékokra, sőt, tárgyi bizonyítékokat szinte soha nem használnak, soha nem kerül elő egy kés, aminek a vizsgálata után tudják felderíteni az ügyet, hanem mindig a történeteket próbálják összerakni. A kedvenc részem a ’30-as években játszódó két fiatal szerelmes lány története… Azon mindig sírok, olyan megható :$ …
A másik hihetetlen sorozat számomra a Gyilkos elmék. Szintén olyan sorozat, amit bármilyen mennyiségben képes lennék nézni, annyira jó. Szeretem itt is, hogy szintén az emberi tényezőt veszi figyelembe, persze jóval tudományosabban, mint a Döglött akták. Ami jó, hogy aki kicsit is ért vagy érdekel a pszichológia, azt biztos magával fogja ragadni, hiszen cseppet sem unalmas a sorozat, minden rész új és új. Amit ebben sem szeretek, az az hogy a szereplők (akár csak a Döglött Aktákban) túl sok mindent cipelnek a zsákjukban, és erre túlzottan is rákoncentrál a sorozat. Persze az kell, hogy ismerjük a szereplőket, de hogy mindenkinek legyen valami “titka”, amiről nem szívesen beszél, sőt, letagad, az nekem már sok.
♦ Facebook ♦ Instagram ♦ Bloglovin ♦
♦ Tmblr ♦ Pinterest ♦ DeviantArt ♦ Ask.fm ♦