Megpróbálok visszaemlékezni a babybat-korszakomra, de lassan már csak memoriterrel megy 😀 , hiszen most múltam 25… Babybat korszakom bő 10 évvel ezelőtt éltem, lassan 15… Hát, nem ma volt, és ezelatt a 10-15 év alatt rengeteg minden történt velem…
Szerintem szerencsésnek mondhatom magam, viszonylag kevés attrocitás ért a “legsötétebb” goth korszakom alatt is. A legtöbb gondot talán a szüleim jelentették, ők nem nagyon tudták befogadni, hogy folyton feketében járok. Amikor 18 éves voltam, anyám azt mondta, hogy a kolléganői mondogatták anno neki, hogy ne aggódjon, hogy elkezdtem feketében járni, 15-6 éves koromban úgyis full rózsaszínben fogok járni – de mivel 18 már elmúltam, ő úgy érzi, hogy én sose fogok már full rózsaszínban lenni 😀 … Apa jóval nehezebben viselte, vele állandóan hadakoztam.
A dolgok olyan 12-3 éves koromban kezdődtek, akkor kezdtem el ugyanis komolyabban zenét hallgatni, előtte valahogy nem nagyon érdekelt a popkultúra. Megismerkedtem a különböző zenei stílusokkal, majd arra jöttem rá, hogy kezd bejönni a rockzene. Abból is az érzelmesebb, darkosabb változat.
Elkezdett változni a stílusom, a youtube betört az életembe, és ezzel új bandákat ismertem meg, csiszolódott az ízlésem és a stílusom is. Úgy éreztem, hogy egyedivé tudtam válni – rengeteg ékszert hortam, fekete ruhákban jártam, és ez a szüleimnek nem annyira tetszett. A barátaim szerencsére elfogadták, pedig akkoriban nem volt sok ebből a stílusból (mondjuk most se csak goth barátaim vannak, sőt…).
14 éves koromban elkezdtem gimnáziumba járni, és páran tudjátok, hogy ez egyházi, református gimi volt. Meglepő módon itt sem értek különösebb problémák, néhány vicces történeten kívül. A suliban tartottak esti képzést is, az ott tanuló felnőttek néztem meg a legtöbbször maguknak, egyszer két pasi amikor meglátott, odavetette egyik a másiknak: “Hát én azt hittem ez egy szigorú, vallásos iskola…“. Volt dress-code, de az számomra nem volt betarthatatlan (ne gyere spagettipántos felsőben – a vastagabb pántossal nem volt baj, ne húzz fel térd fölé érő gatyát/szoknyát – éppen térd fölé ért, akkor nem volt baj -, ne legyen ki a melltartód, a hasad, és nagyjából ennyi volt), főleg hogy ekkor éltem a nagy viktoriánus korszakomat is, amikor ugyebár a viktoriánus erkölcsök szerint (próbáltam) élni.
Talán 17 voltam, amikor apám egyszer bepipult és akkor kidobta az összes fekete ruhámat, gondolván hogy ez majd megváltoztat (nem jött össze neki). Talán ez volt a legdúrvább dolog, ami történt velem a stílusommal kapcsolatban. Még mindig utálom, ha meg akar bárki bármilyen okból változtatni, és a stílusom korlátozását óriási bilincsnek érzem, olyannak, mint amikor egy madárnak eltörik mindkét szárnyát. Fájó pont.
Az emberek pedig hozzászoktak a suliban és a városban, hogy én így szeretek öltözni, hogy azt szeretem, ha 120 ékszer van rajtam, és mindig úgy nézek ki, mintha épp bálba készülnék (egyszer egy boltos rá is kérdezett, hogy készülök valahová, mert olyan csinos vagyok… most miért, mert selyemszoknya meg fűző volt rajtam? 😀 )
Aztán érettségi után elkerültem az egyetemre. Azt gondoltam, hogy végre, szabadság, itt aztán kiélhetem durván magam. Aztán semmi. Nem lettem “darkabb” mint előtte”. Sőt. Elkezdtem lilát hordani, első szín volt az életemben a fekete után. Mégis, tudták a többiek hogy milyen a stílusom, miket szeretek, nem éreztem úgy, hogy a lila miatt elvesztettem volna bármit is önmagamból.
Egy vicces történet ott is esett, amikor kint ültünk az udvaron a büfé-asztaloknál, és egyik srác elkezdte mondani, hogy ő mennyire nem érti és szereti a gothokat… Majd rámnézett “De téged bírlak, te más vagy” 😀 …
♦ Facebook ♦ Instagram ♦ Bloglovin ♦
♦ Tmblr ♦ Pinterest ♦ DeviantArt ♦ Ask.fm ♦