Közzétéve:

Költözünk!

Forrás: Pixabay

Ja, nem, nyugi, nem az oldal, hanem én meg a Kedves. Erről mesélek most egy kicsit 🙂 …

Úgy tűnik, ha egy fejezet lezárul, akkor én költözök. Miután leérettségiztem Szegedre költöztem. Miután elvégeztem a BA-t visszaköltöztem Halasra. Mikor felmondtam a melóhelyemen, akkor pedig ideköltöztem. Most, hogy végeztem az MA-val pedig ismét költözünk. Mostmár együtt.

2 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a kriminológiára járni, akkor úgy döntöttünk a Kedvessel, hogy összeköltözünk, és innen leszek majd bejárós Pestre – 1 óra vonattal, gondoltam abszolút kibírható (erről majd később…), meg bevállalható ára az együttélésnek. Eredeti tervünk az volt, hogy külön költözünk, albérletbe, de mivel sehogy se akart egy megfelelő a kezünk ügyébe akadni (értsd: mi egy 1-2 szobás lakást akartunk, és mindenhol családi házakat kínáltak bérbe, ráadásul az is feltétel volt, hogy Tata két állomása közül valamelyiknek a közelében legyen, és ez se akart teljesülni), ezért nem kis baráti kör és családi ellenzésre végül én jöttem a fiús házba.

A sok anyósos-anyóssal együttlakós rémtörténet hallatán persze nekem is voltak fenntartásaim, hiába mondogatta Peti, hogy az ő anyja nem olyan (jó, hát de a saját anyjáról senki se mondana rosszat…), és szerencsére úgy tűnik, hogy ez az együtt töltött idő alatt be is bizonyosodott. Szerencsére (lekopogom) soha egyetlen nagy vagy negatív konfliktusom nem volt a szülőkkel (sőt, azt hiszem nagyon kicsi se…). Igen, ez így teljesen idealikusnak hangzik, feltehetitek a kérdést, hogy ha ennyire jó volt, akkor minek is akarunk költözni?

Baromi egyszerű a felelet. A fiókáknak ki kell repülniük. Ritka szerintem az olyan ember, aki 25-26 évesen úgy érzi, hogy ő szülőkkel akar együtt élni. Hiába a jó kapcsolat, a támogatás, a stb., azért csak megfogalmazódik az emberben, hogy lépni kéne, hogy tényleg felnőttnek érezhesse magát, ne pedig tininek, aki épp a Kedvesét látogatja meg hétvégén a szülői házban. Kell a különköltözés egy bizonyos kor után.

Valami hasonló érzés fogalmazódhatott meg a Kedvesben is, ugyanis nagyjából egy-másfél év együttélés után elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó lenne különélni. Először még csak vágy, egy álom szintjén mesélt róla, ritkán, aztán egyre komolyabban és gyakrabban. Olyanannyira, hogy fél évvel ezelőtt elkezdett lakhatási lehetőségek után nézni. Egyáltalán nem bántam, örültem neki, hogy végre “kirepülünk”, végre csak ketten leszünk, egy közös otthonnal.

Jöttek a kérdések – mi legyen, lakás vagy családi ház? És persze hol? Mekkora? Paramétereket állítgattunk, lakásokat és házakat nézegettünk. Tudtuk, hogy egy klasszik panelt nem szeretnénk, meg persze olyat se, amin még sok a tennivaló beköltözés előtt. Nekem annyi kritériumom volt, hogy vagy kert vagy terasz, vagy egy lodzsa legalább nekem kell. Rengeteg lakást és házat megnéztünk. Ez előtt egy trafó áll… Ennek rossz az elrendezése. Ez kinn van a francba. Ennek nagyon ronda a konyhája. Minddel volt valami gond.

Aztán végül egy éjszakai műszak alatt érkezett üzenet mindent megváltoztatott. Megtaláltuk. A tökéletes otthon. 55 nm, 2 szoba, gyönyörűen felújított, a legideálisabb helyen. A színei, az elrendezése, mindene tökéletes volt. Egy hibája volt csupán – se terasz, se lodzsa. Bólintottam. Ő olyan szép, és olyan tökéletes, hogy meg van bocsájtva.

Ez a ZV előtt nem sokkal volt. Még egy kritériumom akadt – én a ZV előtt nem tudok pakolni, akkor nekem tanulnom kell. Most pedig már a ZV után vagyunk. Nincs egy hét és költözünk! Jó pár dolog már bedobozolva, jó pár pedig még bedobozolásra vár.

Egyenlőre nem tudjuk, hogy mikor is lesz ott az első ott töltött éjszakánk (az ágyat még át kell vinni, mert csak egy kihúzhatós kanapé volt a nappaliban, az pedig ugye nem az igazi, ha itt van a jó kis ágyunk).

Nincs már egy hét és új élet kezdődik számunkra 🙂 . Egy közös, üres lap, ami arra vár, hogy teleírjuk. Egy kép egy fáról, aminek csak a törzse látszik, mert a levelei a közös lakásunkba lépők ujjlenyomatai (már mindent megvettem hozzá, már csak meg kéne festeni). Egy kicsit még üres lakás, ami arra vár, hogy átvigyük az első dobozunkat, és kicsomagoljunk. Hiába élünk már együtt két éve lassan, mégis olyan izgatott vagyok, mint előtte tán még soha.

Alig várom, hogy valamit a sajátoménak érezzek. A mi konyhánk, a mi fürdőnk, a mi nappalink, a mi hálónk. A hangsúly pedig a miénk-en van. Egy közös kuckó, egy közös utazás kiindulópontja. Hiába éltem Szegeden, az a lakás már nem az enyém, hanem a tesómé. A halasi házban több mint 10 évig éltem, mégsem érzem a magaménak. Itt hiába volt meg a kis kuckó szobánk, az is volt inkább a Kedvesé, mint az enyém. Már nagyon hiányzott hogy valamire azt mondhassam, igen, ez az enyém is. Ahol az összes helyiségben szabadon garázdálkodhatok, mert a változtatásoknál csak “utólagos elbírálás” van 🙂 (ez egy közös viccünk, szóval, a Kedves véleményezi az átalakítást, majd minden úgy marad ahogy csináltam 😛 ).

A múlt hetet otthon töltöttem Halason, a szülői házban. Pakoltam, szortíroztam. Egy rakat holmit elraktam, hogy elhozom, egy másik rakatot eladományoztam, egy harmadik kis rakatot pedig kidobtam. Rengeteg emlék szállt meg, miközben pakoltam, ahogy a gyerekkori és tinikori holmijaim válogattam. Egy pár napra rá ugyanezt megismételteme Szegeden. Ott tesóm már 4 dobozba összerendezte a cuccaimat – annyira kiválogattam, hogy csupán egyetlen cipősdoboznyi holmit hagytam ott nála megőrzésre (meg pár könyvet még).

Most pedig itt áll az életem jó pár dobozban. Egyszerre nosztalgikus, felkavaró, izgatott és vágyakozó érzés. Hiába költöztem már párszor, valahogy minden költözés egy érzelmi utazás is egyben. Átválogatni a holmijaidat, eladományozni olyan ruhákat, amik 4-5 éve nem voltak rajtad (vagy épp utoljára gimnáziumban volt rajtad). Megfogni azt a szoknyát, amiben érettségiztél, vagy azt a blúzt, amiben BA-s államvizsgádat tetted le. A jó pár fűző, amit hétköznap is felhúztál, de már nem látod magad bennük. Emlékek és érzelmek kavalkádja ez.

Miközben válogattam a Szegedi holmijaim, találtam néhány plüssállatkát. “Nézd, Tomi, ezt tudod kitől kaptam? A Mónitól, még általános iskolában! Te jó ég, ezt meg a Dórikától! Ezt pedig a Leilától, még nagyon régen, születésnapomra!”. Fogtam azt a pár plüssállatkát, és eszembe jutottak a régi barátaim. Már nem gyerekként láttam őket a szemeim előtt, hanem mint felnőttek – ahogy egyikük a pár hónapos kislányát fogja, a másikuk dolgozik, a harmadikuk pedig külföldön él és egy külföldi srác a szerelme. Fogtam a kis 10 centis plüssöket, és betettem őket a cipősdobozba. Volt egy röpke pillanat, amikor arra gondoltam, hogy tegyenek boldoggá inkább egy kislányt vagy kisfiút, és eladományozom, de nem tudtam megtenni. Hiába tettem az adományos dobozba először őket, ahogy a ruhakupacra kerültek, egyből meg is bántam, és inkább kivettem őket. Egy kívülálló számára hiába voltak ezek csak egyszerű, alig 10 centis plüssök, számomra a régi barátokat jelentették. Nem volt egyszerű.

Ilyen emlékek után úgy érzem magam, mint egy óceán, ahol mindenféle érzelem-áramlat morajlik. Hol forróság önti el a lelkem, hol egy érzelem szinte könnyeket csal a szemembe. Azt hiszem a Kedves könnyebben éli meg, ő csak a jövőt látja jelenleg, az együttélős, közös jövőt.

És az új kezdet már nincs messze. Már itt kopogtat az ajtón. A naptárat figyelem, mikor érjük el már A napot.

5 nap és utána már csak azt várom, hogy bekössék a netet, hogy onnan írhassam ki – Elindult a közös életünk egy új fejezete.

 

♦ Facebook Instagram Bloglovin ♦ YouTube 

♦ Tmblr ♦ Pinterest ♦ DeviantArt ♦ Ask.fm ♦