Múlt héten családi összeröffenés volt náláunk (azért is késtek picit a postázások), ezért hazautaztam Halasra. Most ezalatt a pár nap alatt pozitív és negatív csalódásokat gyűjtöttem össze nektek 🙂 …
Vonat
Ez a hiszti-rész.
A MÁV híres a szerethetetlenségéről, és ezzel én sem vagyok másképp. Egyetlen pozitívum, amit elmondhatok az a Bécs-Budapest-Belgrád Avala vonat, de az is csak az útvonala miatt (emiatt ugyanis nem kell átszállással mennem és 5 óra helyett csak 4,5 órát kell utaznom…).
Az, hogy a vonat késett 15 percet, úgy voltam vele, hogy teljesen belefér. Késett ez már 45, de 110 percet is, mióta én ismerem. Az, hogy a 30 fokok után pont a hazautazásom reggelén zuhogott az eső, és nagyjából 15-20 fok volt, szintén nem a MÁV hibája, jól tudom, de nem volt kellemes megázni és úgy várni míg megjön a vonat. De legalább megjött. Szépen tartva a 15 perc késést.
Jó ideje már első osztályra veszek rá jegyet. Ritkán utazom haza, nagyjából havonta 1x, és úgy vagyok vele, hogy annyi pót-, és helyjegy díjat kell rá vennem, hogy az a 5-600 forint szinte meg se érződik az áron. És megér ennyit, hogy ne foglalják el kínaiak a helyem. Nem, ez nem egy szép költői kép, értsd szó szerint. Akárhányszor utaztam a másodosztályon, egy Bécsben felszálló kínai család mindig befoglalta a helyem, pedig sokszor direkt hamarabb vettem meg a helyjegyet, hogy ki legyen írva már Bécsben, hogy foglalt az a hely. Szóval, utáltam hogy mindig mondtam, hogy sorry, én helyem, tessék máshová ülni, én ezért fizettem, nem is keveset, persze, ülhetek máshová én is, de ha fullos a vonat, akkor nem fogok ácsorogni, tessék a csomagonak nem 3-4 ülést elfoglalni, és akkor össze fog ez jönni.
Szóval, szépen megtaláltam a kis fülkémet. Erre egy csomag van az ülésemen. Sóhaj, oké, ha Pesten leszáll, vagy nem foglalom be más helyén, akkor maradhat, pedig kispapír is ki van rakva hogy énhelyem, de nem baj. Inkább nyugisan megreggelizek, az a biztos. Csomagtulajdonos Kelenföldön belaszik. Oké, nemgond, ha nem foglaltam el senki helyét, akkor nemgond. A Keleti előtt nagyjából 2 perccel felébred (pedig Kelenföldtől horkolt), felpattan, csomag összecsuk, és leszáll. Király, visszanyertem a helyem, öröm és boldogság, nyugalom!
A Keletiben a vonat majdnem egy órát vár, ez a legrosszabb. Halasra eleve 2 óránként van vonat, ez meg itt ácsorog is egy csomót, ilyenkor elméletileg kitakarítját, gyakorlatilag látsz 1-2 sárgamellényes fiút, aki erre-arra elmegy, de se felmosórongy, se seprű nála, időnként azért egy szemeteszsák a kezükben van. Ácsorgok, nézem a folyosót, nézem, ahogy egyre többen lesznek a vonaton. Egyre több külföldi, ami vicces sztorikat szül. Amikor a csak szerbül beszélő megkérdezi tőled, hogy ez a vonat megy-e Belgrádba, és te fél évnyi orosz nyelvtudással mondod neki hogy “Éto trámváj to Belgrád. Yes.”. Mert tökmindegy milyen külföldiánus nyelven beszélsz az igen az mindig yes-ként távozik a szádból valami megmagyarázhatatlan ok miatt.
Most is jön jó pár külföldi, akinek kell a segítség, mert hiába nemzetközi vonat és hiába nemzetközi jegyet kapnak rá (ami tökmás mint a belföldes), egy kumma külföldiánus szó sincs rajta, minden tökmagyar. Mert hát miért is ne, mégis csak MÁV, na. Szegények meg azt se tudják hogy mi hogy. Ja, de legalább a jegyár nem csak forintban van megadva, hanem euróban is, így legalább az árat értik. Szóval, jegyfordítások sora következik. Igen, menj még két kocsit, ez a 415-ös, neked 413-as, és ez és ez az ülésszámod, fent fogod látni az ülés fölött. Jó utat.
LécciMÁV. Nyomtass rá pluszba 4 angol szót is a jegyre. Köszipuszi. Végre letelik a “határozott idejű fogvatartás”, és elkezd délnek pöfékelni a vonat…
Aki nem bírja az undorító dolgokat, az ugorja át a következő bekezdést.
De tényleg ugord át!
Pestet már elhagyjuk, amikor érzem, hogy pisilni kell. Egyre jobban. Még bő két óra mire Halasra érek, utálomavonatWC-t, de nem bírom ki. Három nagy lélegzet, nem szünteti meg a tüneteket, hát nincs mit tenni. Papírzsepi, 99%-os baciölő törlőkendő bekészítve, nézzük meg a WC-t, mégiscsak elsőosztály, hát csak nem olyan undorító már… Elbattyogok a vonat végébe, szerencsére nincs ott senki, pár pillanat múlva meg is tudom miért nincs. Eleve gyanús, hogy le van hajtva az ülőke, jól van, hát valami kultúrált volt, én is leszoktam hajtani magam után. Felhajtom. Azonnal megbánom. Majdnem teljesen televan, a vonat zötykölődésétől majdnem ki is lötyög, pedig alig hagytuk el a Keletit, a takarító fiúk ehhez nem nyúltak, az már tuti. Jó, oké, annál jobban kell pisilnem, hogy most visszamenjek a fülkémbe és kibírjam. Lábnyomós lehúzóra rá, vagy 10x rátaposok semmi. Felsóhajtanék egy hatalmasat, de inkább nem, mert jobban járok sokkal, visszafordulok, megyek a következőhöz. Közben bosszankodom magamban, hogy mégis mi a MÁV erőssége? Mert nem a pontosság, nem a szép vonatok, nem is a tiszta WC… akkor mi? A késés. Az az egyetlen erőssége. A gyomrom majd felfordul, de szerencsére a vajon másik végén is van egy WC. Az le sincs hajtva, és abban is ott van hagyva a dolog, de legalább nincs annyira tele, mint a másik. Lábnyomóra rá, kétszer is, ez legalább már működik, el se hiszem. Tornagyakorlat bemutatása, amiben próbálsz nem mellépisilni, nem elesni és nem beverni a fejedet. Víz persze a kézmosóban alig csurog, ezért van nálam utazáskor mindig baciölő nedvestörlőkendő. Mert muszáj…
Undormánynak vége.
Pesttől a vonat egyébként már “sebesvonatnak” számít, ami azt jelenti, hogy egy órán át robog kemény 40-50-el (olyan szarok a sinek délre, hogy nem mehetnek gyorsabban a vonatok…), utána pedig minden nagyfánál megáll. De legalább egyedül vagyok a fülkében, nyugalom van, bár még mindig lelki megrázkódtatásom van a fentebb leírt undormány dolgok miatt, de legalább tudok olvasni (igaz, a kép a múltkori hazautazáskor készült). Elérkezünk a “megállásos” részhez, oké, már “csak” másfél óra, igaz, jóval hosszabbnak tűnik, meg a vonat is generál egy kis késést, mert hát miértisne.
Egyik megállónál órási hangzavar, egy család jön. “Ez elsőosztály” “És? mit érdekel? Jegyet se vettünk!”. És pont az én kis nyugalom-sziget-fülkémben találnak helyet. Az ordítozás folytatódik, a saját gondolataimat se hallom, és a bliccelőktől eleve rosszul vagyok, főleg azért mert tudom hogy mennyit fizettem a rohadt jegyért (ami tizedannyit se ér). Bunkóparaszt vagyok, aki véletlenül se húzódna összébb a cuccaival, látványosan próbálok olvasni, időnként kifelé nézek és nagyokat sóhajtok, de a kód (“Halkuljatok már lentebb, nem csak ti vagytok itt, basszameg”) úgy tűnik nem egyértelmű. Egy rohadt sznobnak érzem magam először, hogy ilyenen bosszankodom…
Kiskőrös. Szerencsére a hangoskodó társaság leszáll, de a migrént amit okoztak, megmarad. Na jó, az időjárás tehet a migrénről, de a fél órán át tartó ordítozás se tett jót neki…
Még fél óra Halas, az utolsó fél óra extra szenvedős mindig, mert már érzem, hogy közel vagyunk, de még mindig minden nagyfánál megáll a vonat. Ilyenkor már felállok, mert hiába állom végig a Keletiben a várakozást, 2 óra alatt elülölöm az ülepem, és már minden bajom van.
Végre meglátom az ismerős tájakat, az ismerős házakat és el se hiszem, hogy eltelt reggel óta 4,5 óra. Olyan, mintha már 10 órája utaznék…
Kiskunhalas
A fun-part itt kezdődik!
Mikor 6 évvel ezelőtt “először” hagytam el Halast és költöztem Szegedre, végtelen boldogságot éreztem. Utáltam Halast. Számomra nem volt más, mint a lemaradottság, begyöpösödöttség fellegvára. Ha akkortájt Halason jártál, akkor egy időutazáson voltál – mintha visszarepültél volna az 1960s, 1970s évekbe, minden atomkomcsi volt. Halas mérhetetlen kreativitását nem jellemzi jobban más, mint hogy két nagy áruháza volt, egymással szembe, az egyiknek a neve “Kiskun Áruház”, a másiknak pedig “Halas Áruház” volt. Kiskunhalas… Értitek… Borzalom. Szóval, itt töltöttem a tinikorom, ahol értelmes dolgot nem nagyon lehetett csinálni (nem is csoda, hogy folyton kocsmákba jártunk anno, mert azok legalább jók és olcsók voltak).
Szóval, öröm volt elhagyni számomra ezt a várost, amiről már lemondtam.
Aztán az egyetem után fél évre hazaköltöztem, akkor dolgoztam a Gyerjóban, és talán akkor, abban az időben valami megindult. Egy kis változás. Ami már borzalmasan kellett.
Elkezdtek programok lenni (amiket normálisan hírdettek is, hogy tudjanak róla az emberek), elkezdtek fejlődni a dolgok, az omladozó épületeket elkezdték felújítani, a feltört betonú főteret először “összegraffitizték“, hogy utána felújítsák, és ezzel egy egészen új arculatot kapott a város. Átrendezték, ide-oda pakoltak benne dolgokat, elkezdtek ötletes, jópofa, “modern” dolgokat kipróbálni és bevetni, például jótékonysági-színes-esernyőket tettek az egyik térre, egy szó mint száz, a régi, begyöpösödött, dohos szagot kezdte magáról levetni a város. Ha tinikoromban is ilyen lett volna, akkor biztos nem akartam volna annyira elmenekülni onnan (de komolyan, akkor minden szürke és depresszív volt, borzalmas volt a hely, nem is véletlen, hogy sokan ma is csak “Kiskunhalálos”-nak hívják…).
Szóval, fura lehet, de már nincs bennem hányinger, amikor Halas utcáit járok, sőt, már-már bánom, hogy 260 km-t odébb kötlöztem (azért Tatát se cserélném le, sőt!).
Szóval, mivel hazamentem, megbeszéltük egyik barátnőmmel, akivel gimibe, meg Szegeden az egyetemre is együtt jártunk, és épp ő is Halason volt, hogy összefutunk, eszünk valami finomat. Épp azt beszéltük, hogy hová lenne érdemes beülni, mikor mondtam neki hogy én már azt se tudom, hogy milyen helyek vannak Halason, annyira rég voltam már a városban is, meg itt általában gyorsan nyitnak és zárnak az üzletek. Ekkor jutott eszébe Ritának, hogy nem is olyan rég nyitott egy Corso Bistro nevű étterem, a Corso Verona 3. étterme (egy halasi pizzéria), nézzük meg azt. Ránéztem neten, és hát meglepődtem. Mikor odaértünk, élőben még jobban meglepődtem.
Egy szót tudtam rá mondani – ez egy nagyon nem Halasi étterem. És ebbe értsd most a világ minden pozitivitását.
Az étterem udvara. Facebook
Még csak csöpögött az eső, így először az udvarra ültünk ki. Mint egy kis mediterrán udvar, valahol az olasz rivérán. Hangulatos, kellemes, amin látszik hogy igényesen alakítottak ki, és nem csak 4 műanyagszéket hánytak oda. Alig kaptuk meg az italunkat, amikor rázendített az eső, és bár fedett volt az asztal, ahol ültünk, mégis úgy döntöttünk, hogy beülünk a fedett részbe, ott mégis csak kellemesebben leszünk.
Hambit rendeltünk, sültkrumplival. Házi buci, házi minden. Istenifinom volt. Már az első falatnál éreztem, hogy itt tényleg mindent lelkiismeretesen csináltak, nem előfagyasztott vacakokból dolgoztak.
Még most is összefut tőle a számban a nyál :3 … Facebook
Bár nem egy olcsó hely, de annyira gusztusos és finom volt minden, hogy őszintén megmondom, nem sajnáltam az árat. Amit a fenti képen láttok – hambi, sültkrumpli, káposztasaláta, friss zöldségek, és nem tudom milyen, de istenifinom szósz – 1890 HUF volt. Az utolsó morzsáig elfogyott.
Mivel édesszájú vagyuk, ezért mindenképp szerettem is volna desszertet. Be is indította a fantáziám az étlapon egy kürtöskalácsos-fagyis-erdei gyümölcsös csoda. A kürtös kalácsot eleve imádom, hát naná, hogy ki kell próbálni. És hát naná, hogy az pont nem volt 😀 …
Így hát csokiszuflét ettünk eperöntettel, mert hát a csoki és az eper együtt mindig tökéletes 🙂 …
Mivel degeszre kajáltuk magunkat, és a levegő is jól lehűlt, így elmentünk az egyik közeli cukrászdába teázni. Finom szálas zöldteát ittam, jó sok citrommal, nagyon finom volt. A szálas zöldtea eleve nagy kedvenc, hihetetlenül jól is esett, és a cukrászdában legalább kanapén és foteleken lehetett ülni 😀 , így kicsit elfeküdhettünk és úgy folytattuk a beszélgetést (főleg, mert a hambi kajálása közben nem igazán beszéltünk, ott mindketten csak tömtük a majmot 😀 .
Megbeszéltük barátnőmmel, hogy tiniként mindketten hogy utáltuk Halast a fejletlensége, lemaradottsága és depresszív hangulata miatt, és hogy mi a fenéért nem tudott akkor fejlődni a város, amikor mi itt éltünk (azóta ő is Pesten van…).
Borzalmasan kellettek az elmúlt időkben meglépett fejlesztések a városnak (kivéve a 3 befogadó tábor, ami most megint borzalmasan visszavetett mindent, főleg a közhangulatot, óriási a feszültség most a városban…). Ezek miatt végre jó érzése lesz az embernek, nem pedig hányingere az áldatlan állapottól. Lehet a távolság miatt, lehet az elmúlt időktől megszépített emlékek miatt, de végre jó érzés Halasra gondolni, jó érzés az utcákat járni.
Talán életemben először, hazaféle kellemes nosztalgiával tekintetettem a régi városomra…
Halas egyik főbb terén halas köves a burkolat… 😀 Facebook
♦ Facebook ♦ Instagram ♦ Bloglovin ♦ YouTube ♦
♦ Tumblr ♦ Pinterest ♦ DeviantArt ♦ Ask.fm ♦